Megpróbálom összeszedni a betétdíjas koncepció lényegét, valamint hogy azt mások hogyan csinálják.

Mielőtt az elemzésbe belemennénk, felejtsük el az egyszer használatos műanyag utálatot, mert azoknak praktikussága miatt szinte lehetetlen teljesen megszabadulni tőle. Nem jó a kis teknősök orrába szorult szívószálakról és a pelikánok által lenyelt palackokról olvasni, de azt elvárni a világtól, hogy teljesen kiiktassa az egyszer használatos műanyagokat, teljesen lehetetlen vállalkozás. De ha meg akarjuk akadályozni, hogy az erdejeink tele legyenek csomagolási szeméttel, fontos a tiltás mellett alternatívákban is gondolkodni, hogy a fogyasztó is meg tudja őrizni a kényelmét és a termékbiztonság is kielégítő legyen.

Vagyis a tiltás mellett csomagolási hulladékcsökkentő megoldás lehet a csomagolásmentesség és alapanyagcsökkentés elősegítése (teljes értéklánc kellene hozzá), az alternatív csomagolóanyagok kifejlesztése (gyerekcipőben jár, de talán halad) és a hulladék begyűjtésének hatékonyabbá tétele, aminek egyik eszköze a betétdíjas termékek bevezetése még az egyszer használatos csomagolási kategóriában is. Tehát nézzük meg ezen utolsó opciót közelebbről.

A betétdíjas egyszer használatos csomagolóanyagok (főleg PET palackok) betétdíjassá tételének lényege, hogy a fogyasztót közvetlenül pénzügyileg motiválja, hogy a még felhasználható csomagolási hulladékot ne eldobja, hanem egy arra kijelölt helyre visszavigye pénzért cserébe. A vásárlásnál megfizetett letétet a begyűjtéskor maradéktalanul visszakapja, így a várakozások szerint nő a visszagyűjtési arány, de a szemetelési hajlandóság csökken. A rendszer további előnye, hogy a csomagolási hulladékra, azáltal, hogy pénzt kell adni érte, egy áruként, leendő nyersanyagként tekinthetnének a fogyasztók (és más szereplők is), aminek értéke van, így talán jobban megbecsülnék, hosszútávon nem pazarolnák annyit.

Az ötlet nem új, az üvegek (egy részénél) ez a rendszer működik hazánkban, de kiterjeszthető lenne az egyszer használatos műanyag PET palackokra és alu dobozokra is, ahogy több európai országban (pl.: Horvátország, Dánia, Észtország, Finnország, Németország, Izland, Litvánia, Hollandia, Norvégia és Svédország) és az USA államainak nagy részén is kiterjesztették már a 2000-es évek elejétől.

Ha bevezetnének egy ilyen koncepciót, akkor a sarkalatos kérdések a következők lennének: visszagyűjtés módja, betétdíj ára és bevezetés jellege:

Visszagyűjtés módja. Általánosságban véve két opció lehetséges. Egyik szerint a boltba lehet visszavinni ezeket a palackokat és az eladó a felelős ezen csomagolási hulladékok tárolásáért, amíg egy erre szakosodott szerv egy központi feldolgozóba szállítja. Második alternatíva, ha automatákat helyeznek ki országosan (pl. Norvégiában 3500-at összesen), amit egy független szerv vagy az állam üzemeltet. (Esetleg a két rendszer kombinációja, de az mindig bonyolítja a dolgokat.) Amennyiben a bolt szedné vissza a palackokat (ez például a német rendszer), úgy a boltokat lehet motiválni azzal, hogy megtarthatják a nem visszaváltott csomagolások betétdíját (esetleg százalékosan valamennyi betétdíjat). Amennyiben egy (központi) automatizált rendszerről van szó, úgy a begyűjtött alapanyagért (és a betétdíj megmaradó részéért) érheti meg a gyűjtőknek a rendszert üzemeltetni. Mindkettő működőképes és létező konstrukció a világon és vannak előnyeik-hátrányaik is. A boltok visszaváltásra kötelezése kicsit macerásabbnak tűnik a kivitelezés szempontjából, de a rendszer kiépítése sem olcsó: például a német rendszer bevezetése 2003 körül 726 millió €-ba került és évente még ennyi fenntartani. De az automatáknak is jelentős felállítási költsége van: 15-30e € felállítani és további párezer € fenntartani automatánként (jelenleg az automata rendszernek a TOMRA a piacvezetője a világon 82e ilyen automatával). A választás során az országspecifikus tényezőket (kereskedelem struktúrája) és szereplők költség/haszon tényezőit kell mérlegelni, de a kiválasztás lényege az kellene legyen, hogy egy olyan önműködő és minden szereplő számára kifizetődő rendszer épüljön ki, ahol mindenki (pénzügyileg is) motivált lesz a palackok visszagyűjtésében.

Betétdíj ára. Hogy sikeres legyen a betétdíjas rendszer, ismerni kell a fogyasztók árérzékenységét is, vagyis hogy mennyivel emelhető még meg a termékek bolti ára a betétdíj miatt, és mi az az összeg, amiért hajlandóak az emberek megmozdulni és visszavinni a csomagolási hulladékot. Mivel a magyar fogyasztók rettentően árérzékenyek és relatíve lusták még környezetvédelmi kérdésekben összehasonlítva a nyugat-európai fogyasztókkal, ez elég kritikus pont. Az európai gyakorlat szerint 0.10 € és 1 € között van a betétdíj, ami függ az ország vásárlóerejétől és a csomagolási hulladék jellemzőitől (súlya főleg). Vagyis ez a 30-300 Ft közötti összeg az, amit minden egyes alkalommal meg kellene pluszba fizetni egy üveg kóla vásárlásakor, és amit addig nem látunk viszont, amíg vissza nem visszük a palackot a megfelelő helyre.

Bevezetés. Végül a bevezetés módja és kommunikálása is kritikus tényező a siker szempontjából, hiszen mind az iparági szereplőkre (csomagolás módosítása, infrastruktúra kialakítása, stb.) és a fogyasztókra háruló többletköltség és energia is jelentős a bevezetéssel. Csak akkor várható el siker, elfogadás és minimális ellenállás a szereplőktől, ha a bevezetés fokozatos és kellő tájékoztató kampányok kísérik. Nem várható el Manyi nénitől, hogy hirtelen 30-300 FT-tal többet fizessen egy kóláért a boltban és még azt is kitalálja, megoldja, hogyan lehet ezt a pénzt visszaszerezni. Norvégiában, ahol 1996-ban vezették be a rendszert (és érték el a 97%-os visszagyűjtést napjainkra) a teljes rendszer bevezetését 10 (igen tíz) évig egyeztették, fejlesztették és tesztelték. Ez persze itthon nem várható el, de az igen, hogy ne hirtelen, egyik napról a másikra legyen a rendszer bevezetve (vagy még előbb).

Végül érdemes megnézni, hogy mi lesz a végeredmény, vagyis hogy milyen sikerekről számolhatnak be azon országok, ahol ezt már bevezették; vagyis a visszagyűjtési arány és szétdobált szemét csökkenése hogyan alakult:

Visszagyűjtési arány: A külföldi példák azt mutatják, hogy a nem betétdíjas országokban, ahol nincsenek a fogyasztók pénzügyileg motiválva, 30-60% a visszagyűjtési arány (termékcsoporttól függően), míg azokban az országokban, ahol bevezették, akár 80-97%-ot is elérte a visszagyűjtés. Európai betétdíjas országok közül Norvégiában a legmagasabb (97%) és Észtországban a legalacsonyabb a visszagyűjtési arány (82.7%), de ami persze sokkal magasabb, mint a nem betétdíjas országok visszagyűjtése. Vagyis jelentősen (20-30%-kal) megemelkedik a begyűjtés aránya várhatóan, nem beszélve arról, hogy minőségibb visszagyűjtés lesz, vagyis a feldolgozás során is könnyebb lesz a szolgáltatóknak, ami költségcsökkentést eredményezhet számukra. Véleményem szerint Magyarországon is elvárható egy 8x%-os arány (hosszútávon talán a 9x%), így a döntéshozóknak már csak azt kell kiszámolni, hogy mennyi az annyi.

Szemetelés: A másik hatás amit elvárnánk, az a szemetelés mennyiségének csökkenése lenne, azonban sajnos az eddigi kutatások ezt nem támasztják alá, nem találtak még bizonyítékot arra, hogy a betétdíjas rendszer kevesebb szemetelést eredményezne. Vagyis sajnos a szemét nem lesz kevesebb valószínűleg az erdőkben, mert aki eddig is eldobta, azt pénzzel sem biztos, hogy motiválni lehet.

Tehát ezek azok a faktorok amiket végig kellene gondolni a bevezetés előtt és amiről egyeztetni lehetne. Persze ez a betétdíjas rendszer nem oldja meg az összes egyszer használatos hulladék problémáját (zacskók, szívószálak továbbra sem kerülnének begyűjtésre), de a csomagolási hulladék egy részét mindenképpen nagyobb arányban lehetne visszagyűjteni és hasznosítani, mert én biztosan hiszem, hogy itthon az emberek nagy arányban visszavinnék a palackot, ha pénzt kapnának érte.